Ehhez nem is tudnék mit hozzáfűzni.
Maximum annyit, hogy tegyétek azt, ami helyes, és ne csak azt, amiről úgy gondoljátok, hogy helyes, oké?
"Lelkiismeret furdalás"
Hát igen. Ez egy nagyon rossz dolog. De ezt már elmondtam egy skype kiírásomban, miszerint "a bűntudat szar, baszki". Hát, jahm.
"Önbizalom hiány"
Néha tényleg azon gondolkodom, hogy nekem való-e az írói pálya. Mert ebben, ugyebár az ember sosem lehet biztos. Vagy de? Vajon... vajon a nagy írók miután írni kezdtek tudták, hogy nagy írók lesznek? Lehet, hogy erre a kérdésre nem létezik válasz.
De. Nem. De. Nem. De. Nem. De. Nem. De. Nem. De. Nem. De. Nem. De. Nem. De. Nem. De. Nem. De. Nem. De. Nem. De. Nem. De. Nem. De. Nem. De. Nem. De. Nem. De. Nem. De. Nem. De. Nem. De. Nem. De. Nem. De. Nem. De. Nem. De. Nem. De. Nem. De. Nem. De. Nem. De. Nem. De. Nem. De. Nem. De. Nem. De. Nem. De. Nem. De. Nem. De. Nem. De. Nem. De. Nem. De. Nem. De. Nem. De. Nem. De. Nem. De. Nem. De. Nem. De. Nem. De. Nem. De. Nem. De. Nem. De. Nem. De. Nem......
Mondtam már, hogy döntésképtelen vagyok? Mert ha nem, akkor most mondanám. Mert az vagyok. Sorry. És most idéznék a barátnőm művéből, aminek az elolvasása után kicsit... hm... úgy éreztem, hogy túl sok..., hogy túl sok... áhh, ezt nem kéne így mondanom. Vetélytárs. Nem kéne így tekintenek az egyik barátnőmre, nem de bár? Bennem van a hiba? Igen, bennem. Én vagyok a hibás. Mindenben. Valaki csináljon ki.
Első színfolt
Kék mint az ég. Kék a víz, kék a ceruzák színe, kék a festék.. ez egy mindennapi szín, amit akarva akaratlanul bárhol megtalálunk, minden egyes pillanatban ott van az életünkben, körbe vesz minket.
Bocsánat tőle, ha ezt most olvassa - ami remélem, hogy nem történik meg. Khm.
De nem tehetek róla. Ilyenkor az ember annyira elveszíti azt a picurka önbizalmát is. Annyira szeretném, úgy szeretném megkérdezni tőle, hogy vajon ő is így van-e ezzel. Hogy ő is így érez-e. Mert annyival könnyebb lenne elmondani az egészet. Annyival. Szeretnék idézni az enyémből. Szeretnék, hogy elmondhassátok; na, most melyik a jobb? Mert csak ez jár a fejemben. Egyértelműen a barátnőmé. Még szép, hogy nem az enyém! Már miért lenne az enyém? Az egy fos - akár le is hízhatnám a WC-n. Annak már úgy is mindegy, nem? De. Tök mindegy.
Önbizalom hiányos kurva vagyok. Jaj, de jó nekem."LEBORULOK A FÖLDRE, annak az illetőnek az ölébe, akibe belementem. Már nem csak egyszerűen sírok, zokogok. Az egész arcomat eláztatják a könnycseppek. Úgy érzem, hogy ennél rémesebben nem nézhetnék ki, pedig még csak nincs is itt egy tükör, hogy ezt bebizonyítsam. Szeretném abbahagyni, szeretnék erős lenni, felállni, leporolni a nadrágomat, mintha semmi sem történt volna és visszasétálni a szobába, ahol az előző másfél napot töltöttem. Még ott is szívesebben lennék most, mint itt. A könyvvel, amit egy ismeretlentől kaptam. A holmik között, amik számomra jelentéktelenek és idegenek. Olyanok, mint ez a hely.Valaki végigsimít a hajamon, mire csak még jobban zokogni kezdek.Annyi mindent szeretnék mondani. Mindent el akarok mondani a családommal és velem egyaránt kapcsolatban. Hogy Dorith igazat mondott, sokszor veszekedtünk, de mindig kibékültünk. Hogy mennyire sajnálom, hogy nem mondhattam el nekik, hogy mennyire szeretem őket. Hogy nem értem, miért kell itt lennem. Hogy nem tudom miért nem mehetek vissza. Hogy nem akarom ezt az egészet. Hogy a saját ágyamban akarok ébredni. Hogy a családommal akarok reggelizni, nem egyedül egy idegenekkel teli házban, vagy egy ismeretlenekkel tömött helységben.De csak ennyit sikerül mondanom: - Haza akarok menni.Utána pedig még keservesebb sírásba kezdek."
"Tanácstalanság"
Egyébként meg lehet, hogy ez csak a nem publikus név dolog miatt van. Egy hétvége alatt megírni egy könyvet, úgy, hogy tanulnom is kell, olvasni, közben meg a családommal is törődni, nem elkapkodni az egészet, nem összecsapni, hanem mindent pontosan úgy megírni, ahogyan az elején megálmodtam, nehéz feladat ilyen kevés idővel. És olyan tanácstalan vagyok. Nem akarok csalódást okozni senkinek, sosem szerettem, és nem most akarom elkezdeni, de ilyen rövid idő alatt megírni egy regényt... Ráadásul erről a családból senki sem tud, ami azért gáz, mert előzőt is tulajdonképen azért tudtam befejezni, mert anya végig ott volt mellettem, drukkolt és tudta, hogy képes leszek befejezni, most meg nem volt és nincs is itt. Dolgozik, vasal, dolgozik, pihen, filmet néz., stb. De nincs itt mellettem, hogy drukkoljon. Nincs itt, hogy hátrafordulhassak hozzá, amikor elakadok és feltehessem azt a kérdést, amin már percek óta gondolkozom, hogy aztán meg sem várva a válaszát, felkiáltsak, hogy "megvan!" és újra beletemetkezzek a billentyűzetbe. Nincs itt, hogy mamával pletykáljanak a háttérben, nincs itt, hogy tanuljon. Én nem vagyok nem publikus helyen. Ott minden annyival másabb volt. Jobb. Ihletőbb. És teljesen másik környezet, új dolgok - esküszöm ott még gondolkodnom sem kellett, csak felkeltem, leültem a gép elé és a sorok csak pörögtek a szemem előtt, pont mint most. Ez itthon miért nem működik? Miért van az, hogy itt csak este tudok írni félholt állapotban, amikor már begörcsölt a hátam és hamar le kell feküdnöm aludni, míg ott reggel nyolckor is képes voltam leírni a tökéletes bekezdéseket?
Tanácstalan vagyok és elveszett. Nem tudom, hogy merre kéne mennem. Nem akarok senkinek sem csalódást okozni, de úgy érzem, hogy ez a regény még nem áll készen egy ilyen gyors befejezésre. Annyira megszerettem a főszereplőt és a mellékszereplőket egyaránt, hogy nem akarom őket ilyen gyorsan elveszíteni. Igaz, Az ördög is angyal voltot is három nap alatt írtam meg, ami lássuk be, nem valami sok, szóval nem mondhatni, hogy kiélvezhettem a szereplők jellemét, de mégis, mert november eleje, azaz október vége óta ott formálódtak bennem, hagytam, hogy kinőjenek, hogy fejlett legyen a személyiségük és csak utána kezdtem bele komolyan az egésznek az írásába. De ennek - a Kiragadottnak - még nincs itt az ideje. Ennek még nyári pihennie kell - itt kell ülnie a gépemen, megnyitás nélkül úgy, hogy csak a Tescóból vásárolt kis jegyzetfüzetben lesznek róla dolgok. De még le kell ülepedni, hiába van a szereplőknek már most jelleme, még ők sem állnak készen erre az egészre. Day (a Kiragadott főszereplője) kész roncs, ráadásul rontok a helyzeten azzal, hogy sürgetem az egészet. Olyan, mintha egy napban akarnád elmagyarázni az egész életedet. Lehetetlen.
Ráadásul ez már magától jön. Ez már kényszeres, ami nem jó. Emiatt, valahányszor csak visszaolvasok egy-egy sort, nem a rendes szöveget látom benne, hanem azt, hogy "siess már, Zoey! Hétvégére le kell adni!". És ez akkora nyomás egy nem publikus hány évesnek. Nem is tudom. Az ördög is angyal volt esetében talán észre sem vettem, hogy mekkora nyomás az egész, hiszen akkor négy napra volt a határidő. De szünet volt. Ott volt egy csomó olyan ember, akiket szeretek és támogattak. Itt pedig - egy rég elmúlt, helyrehozhatatlan barátság egyik tagja sürgeti a másikat, hogy megírjon egy regényt egy olyan embernek, akivel maximum háromszor vagy négyszer találkozott. Fantasztikus. Mert ezt nem magamnak írom, hanem egy ismeretlennek. Az ördög is angyal voltot nektek írtam és természetesen a családomnak, de elsősorban magamnak. Azért írtam, mert jó érzés volt, nekem lett jobb tőle. Végre egy kicsit önző voltam. Most pedig valaki olyannak írok, akiről alig tudok valamit. És egyszerűen tanácstalan vagyok. Könyörgöm.
Egy tanácstalan Zoey, akit senki sem ismer
U.I.: Elég drasztikusan hangzik az egész - és az is. Mást nem tudok mondani.
Köszönöm, hogy elolvastad, ha van valami tanácsod itt érhetsz el: e-mail írás. Mindent köszönök.