Egyébként meg lehet, hogy ez csak a nem publikus név dolog miatt van. Egy hétvége alatt megírni egy könyvet, úgy, hogy tanulnom is kell, olvasni, közben meg a családommal is törődni, nem elkapkodni az egészet, nem összecsapni, hanem mindent pontosan úgy megírni, ahogyan az elején megálmodtam, nehéz feladat ilyen kevés idővel. És olyan tanácstalan vagyok. Nem akarok csalódást okozni senkinek, sosem szerettem, és nem most akarom elkezdeni, de ilyen rövid idő alatt megírni egy regényt... Ráadásul erről a családból senki sem tud, ami azért gáz, mert előzőt is tulajdonképen azért tudtam befejezni, mert anya végig ott volt mellettem, drukkolt és tudta, hogy képes leszek befejezni, most meg nem volt és nincs is itt. Dolgozik, vasal, dolgozik, pihen, filmet néz., stb. De nincs itt mellettem, hogy drukkoljon. Nincs itt, hogy hátrafordulhassak hozzá, amikor elakadok és feltehessem azt a kérdést, amin már percek óta gondolkozom, hogy aztán meg sem várva a válaszát, felkiáltsak, hogy "megvan!" és újra beletemetkezzek a billentyűzetbe. Nincs itt, hogy mamával pletykáljanak a háttérben, nincs itt, hogy tanuljon. Én nem vagyok nem publikus helyen. Ott minden annyival másabb volt. Jobb. Ihletőbb. És teljesen másik környezet, új dolgok - esküszöm ott még gondolkodnom sem kellett, csak felkeltem, leültem a gép elé és a sorok csak pörögtek a szemem előtt, pont mint most. Ez itthon miért nem működik? Miért van az, hogy itt csak este tudok írni félholt állapotban, amikor már begörcsölt a hátam és hamar le kell feküdnöm aludni, míg ott reggel nyolckor is képes voltam leírni a tökéletes bekezdéseket?

Tanácstalan vagyok és elveszett. Nem tudom, hogy merre kéne mennem. Nem akarok senkinek sem csalódást okozni, de úgy érzem, hogy ez a regény még nem áll készen egy ilyen gyors befejezésre. Annyira megszerettem a főszereplőt és a mellékszereplőket egyaránt, hogy nem akarom őket ilyen gyorsan elveszíteni. Igaz, Az ördög is angyal voltot is három nap alatt írtam meg, ami lássuk be, nem valami sok, szóval nem mondhatni, hogy kiélvezhettem a szereplők jellemét, de mégis, mert november eleje, azaz október vége óta ott formálódtak bennem, hagytam, hogy kinőjenek, hogy fejlett legyen a személyiségük és csak utána kezdtem bele komolyan az egésznek az írásába. De ennek - a Kiragadottnak - még nincs itt az ideje. Ennek még nyári pihennie kell - itt kell ülnie a gépemen, megnyitás nélkül úgy, hogy csak a Tescóból vásárolt kis jegyzetfüzetben lesznek róla dolgok. De még le kell ülepedni, hiába van a szereplőknek már most jelleme, még ők sem állnak készen erre az egészre. Day (a Kiragadott főszereplője) kész roncs, ráadásul rontok a helyzeten azzal, hogy sürgetem az egészet. Olyan, mintha egy napban akarnád elmagyarázni az egész életedet. Lehetetlen.

Ráadásul ez már magától jön. Ez már kényszeres, ami nem jó. Emiatt, valahányszor csak visszaolvasok egy-egy sort, nem a rendes szöveget látom benne, hanem azt, hogy "siess már, Zoey! Hétvégére le kell adni!". És ez akkora nyomás egy nem publikus hány évesnek. Nem is tudom. Az ördög is angyal volt esetében talán észre sem vettem, hogy mekkora nyomás az egész, hiszen akkor négy napra volt a határidő. De szünet volt. Ott volt egy csomó olyan ember, akiket szeretek és támogattak. Itt pedig - egy rég elmúlt, helyrehozhatatlan barátság egyik tagja sürgeti a másikat, hogy megírjon egy regényt egy olyan embernek, akivel maximum háromszor vagy négyszer találkozott. Fantasztikus. Mert ezt nem magamnak írom, hanem egy ismeretlennek. Az ördög is angyal voltot nektek írtam és természetesen a családomnak, de elsősorban magamnak. Azért írtam, mert jó érzés volt, nekem lett jobb tőle. Végre egy kicsit önző voltam. Most pedig valaki olyannak írok, akiről alig tudok valamit. És egyszerűen tanácstalan vagyok. Könyörgöm.

Egy tanácstalan Zoey, akit senki sem ismer

U.I.: Elég drasztikusan hangzik az egész - és az is. Mást nem tudok mondani.