Néha tényleg azon gondolkodom, hogy nekem való-e az írói pálya. Mert ebben, ugyebár az ember sosem lehet biztos. Vagy de? Vajon... vajon a nagy írók miután írni kezdtek tudták, hogy nagy írók lesznek? Lehet, hogy erre a kérdésre nem létezik válasz.
De. Nem. De. Nem. De. Nem. De. Nem. De. Nem. De. Nem. De. Nem. De. Nem. De. Nem. De. Nem. De. Nem. De. Nem. De. Nem. De. Nem. De. Nem. De. Nem. De. Nem. De. Nem. De. Nem. De. Nem. De. Nem. De. Nem. De. Nem. De. Nem. De. Nem. De. Nem. De. Nem. De. Nem. De. Nem. De. Nem. De. Nem. De. Nem. De. Nem. De. Nem. De. Nem. De. Nem. De. Nem. De. Nem. De. Nem. De. Nem. De. Nem. De. Nem. De. Nem. De. Nem. De. Nem. De. Nem. De. Nem. De. Nem. De. Nem. De. Nem......
Mondtam már, hogy döntésképtelen vagyok? Mert ha nem, akkor most mondanám. Mert az vagyok. Sorry. És most idéznék a barátnőm művéből, aminek az elolvasása után kicsit... hm... úgy éreztem, hogy túl sok..., hogy túl sok... áhh, ezt nem kéne így mondanom. Vetélytárs. Nem kéne így tekintenek az egyik barátnőmre, nem de bár? Bennem van a hiba? Igen, bennem. Én vagyok a hibás. Mindenben. Valaki csináljon ki.
Első színfolt
Kék mint az ég. Kék a víz, kék a ceruzák színe, kék a festék.. ez egy mindennapi szín, amit akarva akaratlanul bárhol megtalálunk, minden egyes pillanatban ott van az életünkben, körbe vesz minket.
Bocsánat tőle, ha ezt most olvassa - ami remélem, hogy nem történik meg. Khm.
De nem tehetek róla. Ilyenkor az ember annyira elveszíti azt a picurka önbizalmát is. Annyira szeretném, úgy szeretném megkérdezni tőle, hogy vajon ő is így van-e ezzel. Hogy ő is így érez-e. Mert annyival könnyebb lenne elmondani az egészet. Annyival. Szeretnék idézni az enyémből. Szeretnék, hogy elmondhassátok; na, most melyik a jobb? Mert csak ez jár a fejemben. Egyértelműen a barátnőmé. Még szép, hogy nem az enyém! Már miért lenne az enyém? Az egy fos - akár le is hízhatnám a WC-n. Annak már úgy is mindegy, nem? De. Tök mindegy.
Önbizalom hiányos kurva vagyok. Jaj, de jó nekem."LEBORULOK A FÖLDRE, annak az illetőnek az ölébe, akibe belementem. Már nem csak egyszerűen sírok, zokogok. Az egész arcomat eláztatják a könnycseppek. Úgy érzem, hogy ennél rémesebben nem nézhetnék ki, pedig még csak nincs is itt egy tükör, hogy ezt bebizonyítsam. Szeretném abbahagyni, szeretnék erős lenni, felállni, leporolni a nadrágomat, mintha semmi sem történt volna és visszasétálni a szobába, ahol az előző másfél napot töltöttem. Még ott is szívesebben lennék most, mint itt. A könyvvel, amit egy ismeretlentől kaptam. A holmik között, amik számomra jelentéktelenek és idegenek. Olyanok, mint ez a hely.Valaki végigsimít a hajamon, mire csak még jobban zokogni kezdek.Annyi mindent szeretnék mondani. Mindent el akarok mondani a családommal és velem egyaránt kapcsolatban. Hogy Dorith igazat mondott, sokszor veszekedtünk, de mindig kibékültünk. Hogy mennyire sajnálom, hogy nem mondhattam el nekik, hogy mennyire szeretem őket. Hogy nem értem, miért kell itt lennem. Hogy nem tudom miért nem mehetek vissza. Hogy nem akarom ezt az egészet. Hogy a saját ágyamban akarok ébredni. Hogy a családommal akarok reggelizni, nem egyedül egy idegenekkel teli házban, vagy egy ismeretlenekkel tömött helységben.De csak ennyit sikerül mondanom: - Haza akarok menni.Utána pedig még keservesebb sírásba kezdek."